Ugrás a tartalomra
 

A magyar tanárképzés történeti áttekintése

Garai Imre: A magyar középiskolai tanárképzés fejlődésének történeti áttekintése

1777–1949

Hazánkban, miként Európa más államaiban is a középiskolai tanárság önálló foglalkozássá, hivatássá válása szorosan kapcsolódott a modern nemzetállam kialakulásának folyamatához. A kontinentális egyetemi modellek (francia, német) gyakoroltak jelentős hatást a magyar egyetemek fejlődésére, így a tanárképzés ügyére is a 18–19. század folyamán.

A felvilágosult államhatalom elsősorban porosz hatásra az oktatásügy részeként a tanárképzést is szabályozta. A jezsuita rend 1773-as feloszlatását követően Gerhard van Swieten javaslatára Mária Terézia (1740–1780) állami felügyelet alá helyezte az ekkor még Nagyszombaton, néhány évvel később már Budán működő egyetemet (Németh, 2005. 104.). Az egyetemi reform eredményeként kezdődött el a tanárképzés kereteinek kialakítása is: 1773 novembere folyamán megindultak az első repetens kollégium létrehozására irányuló előkészületi munkálatok azzal a céllal, hogy a tanárjelöltek számára két éves képzés keretében biztosítsa az egyetem filozófiai karán elsajátított tananyagok átismétlését a szintén ebben az időszakban megreformált gimnáziumok tanulmányi szempontjainak alárendelve (Ladányi, 2008. 9.). Az 1775-ben létrejövő kollégium világi és egyházi tanárjelöltek számára egyaránt biztosított ösztöndíjat, egyúttal a képzés végéhez kapcsolódó vizsgák teljesítését mindannyiuk számára kötelezővé tette (Németh, 2004. 484–485.; Németh, 2012. 31.).

Az 1777-ben kiadott I. Ratio Educationis, amely az oktatásügy első átfogó állami szabályozását tartalmazta, lényegében ezt a rendszert hagyta jóvá: a hallei, illetve göttingeni egyetemek mintájára bevezette a Seminarium Magistratum-ot, illetve aCollegium Repetentium-ot, a tanári állások betöltésére pedig nyilvános pályázatot írt elő (Ladányi, 2008. 9.). A tanárképzést tehát az egyetem keretei közé helyezte az uralkodói rendelet (Németh, 2004. 484.). Ebben az időszakban, az udvar oktatási kérdésekkel foglalkozó testületeinek tagjai éles vitákat folytattak egymással a „régi rend”, azaz a felekezetek pozícióinak visszaszorítására, valamint az osztálytanárság megszüntetésére, illetve a szaktanári rendszer bevezetésére vonatkozóan, amely elősegítette volna a szaktudományok elkülönülését (Ugrai, 2010. 46–47.).

II. József (1780–1790) uralkodásának időszakában alakultak ki a Habsburg-birodalom főbb egyetemi központjai (Bécs, Prága, Lemberg és Pest[1]), a kisebb jezsuita egyetemeket (Graz, Innsbruck, Olmütz) pedig líceumokká fokozta le az uralkodó (Németh, 2005 107.). Szerepük fontos lett volna a krónikus tanárhiány enyhítésében, amelyet több tényező idézett elő: a jezsuita rend feloszlatása, visszaszorulásuk a tanárképzésből, a világi tanárok alacsony létszáma, valamint a paptanárok magas pályaelhagyási rátája magasabb egyházi stallumok elnyerésekor (Ugrai, 2010. 45.).

Az 1806-os oktatási reformok, amelyeket a franciák ellen vívott háború súlyos veszteségei és az 1805. december 26-i megalázó pozsonyi béke nyomán elindított államreformok részét képezték, ellentmondásos változásokat eredményeztek a tanárképzés területén. I. Ferenc (1792–1835) 1806-ban reformálta meg az egyetemek és a líceumok filozófiai képzését, előbbiek tanulmányi idejét három, utóbbiakét pedig két évben állapítva meg, illetve egyetemi tanulmányokat előkészítő szerepet szánva számukra. A szintén 1806 folyamán kiadott II. Ratio Educationis ugyan részletesen szabályozta a tanári állások betöltéséhez szükséges tanárképesítő vizsgát, de amíg a felsőoktatás politika a 18. század végéig az egyházak tanárképzési jogának korlátozása irányába mutatott, addig a II. Ratio egy konzervatív fordulatot eredményezve ezeket a törekvéseket felszámolta és a felekezetek tanárjelöltjeit a világiak számára kötelező vizsga alól felmentette (Németh, 2004. 485.; Németh, 2012. 31.). Ezt a konzervatív visszarendeződést erősítette, hogy a Franz Innozenz Lang által bevezetett gimnáziumi szaktanári rendszer 1815-re megszűnt (Ugrai, 2010. 46.).

Az 1825–1827-es és az 1832–1836-os reformországgyűlések alkalmával is foglalkoztak a tanárképzés megreformálásával, azonban előrelépés nem történt, mivel az uralkodó nem mutatkozott hajlandónak a reformtervek elfogadására (Ladányi, 2008. 10.). Az 1848. március 15-i polgári forradalmat követően a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium élére kerülő Eötvös József által beterjesztett 1848: XIX., illetve 1848: XX. törvények elfogadása fontos változásokat eredményezett az oktatásügy területén. Előbbi, amely „A magyar egyetemről” címet viselte a pesti egyetemet a kultusztárca irányítása alá vonta, bevezette a tanszabadságot, s lehetővé tette, hogy „a rendes tanárokon kívül, más jeles egyének is[2] oktassanak a minisztérium által meghatározott feltételek mellett. A kultusztárca ezzel lényegében a hagyományos módon kiválasztott tudós gárdával szemben kívánt versenyhelyzetet teremteni (Bíró, 1990. 7.). Az állam által garantált autonómia, a tantárgyak és az oktatók megválasztásának szabadsága egyértelműen a humboldi kutatóegyetemi modell átvételének kísérletére utal, amelynek kialakulását a 19. század első évtizedének végére a neohumanizmus eszméje segítette elő (Jeismann, 1999. 64.). Utóbbi, „A vallás dolgában” című törvény pedig a bevett felekezetek viszonosságának megállapításával, a római katolikus egyház pozícióinak visszaszorításával megteremtette a közoktatás rendszerének átalakítási lehetőségét (Kelemen, 2002. 88–89.; Felkai, 1979. 72–73). Eötvös „A magyar egyetem alapszabályai” című tervezetében egy három éves képzést nyújtó tanárképző intézet létrehozásának gondolatát is felvetette a pesti egyetem bölcsészkara mellett, amellyel kapcsolatban megjegyezte, hogy a tanárjelöltekkel szemben következetes szelekciót kell érvényesíteni (Ladányi, 2008. 10.). Nem csupán az oktatásüggyel kapcsolatos törvények, vagy jogszabálytervezetek jelezték, hogy a pedagógusi pályák elindulhatnak állami ösztönzés révén az önálló foglalkozássá válás útján, hanem a választójogi törvény is. Az 1848: V., „Az országgyűlési követeknek népképviselet alapján választásáról” szóló törvény a választójogot vagyoni, vagy foglalkozási feltételekhez, a választhatóságot pedig magyar nyelvtudáshoz kötötte. A jogalkotó a törvény 2. § d.) pontjában jövedelemre való tekintet nélkül a mérnökök, sebészek, tudósok, művészek, gyógyszerészek, lelkészek, jegyzők mellett az iskolatanítók és a tanárok számára is választójogot adott.[3] Noha ebben az időszakban a pedagógusi pályák még nem rendelkeztek önálló kvalifikációs útvonallal, amelyet állami képesítő bizonyítvány legitimált volna, mégis választójoguk révén jelentékeny mértékű társadalmi presztízsben részesültek gyakorlói.

Az 1849-es orosz katonai intervenció nyomán sikertelen nemzeti függetlenségi harc nem akadályozta meg, hogy a polgári átalakulás megtörténjen. Számos területen, így az oktatásügyben is a neoabszolutista államhatalom teljesítette ki ezeket a folyamatokat (Kövér, 2006. 30.). Ebben az időszakban bontakozott ki és erősödött fel a középiskolai tanárság professzionalizációja, amelynek következményeként az állam által megszervezett, illetve saját kvalifikációs útvonallal és képesítő bizonyítvánnyal garantált önálló foglalkozássá vált, amelynek eredményeként eltávolodott a teológusi pályától, valamint levált róla a tanítói foglalkozás (Németh, 2007. 11–12; Keller, 2010. 17.).[4]

Leo von Thun-Hoheinstein reformjai nyomán alapvetően megváltozott a magyar köz- és felsőoktatás szerkezete és a tanárképzés helyzete. Az 1849-ben kiadottOrganisationsentwurf létrehozta az egységes nyolc osztályos, érettségivel záruló középiskolát, illetve a hatosztályos reálgimnáziumot (Németh, 2009. 285–286.). A 6798/ 1849. (IX. 30.) számú császári vallás- és közoktatásügyi miniszteri rendelet a pesti egyetem új szervezeti szabályzatát tartalmazta, amelynek értelmében az intézmény állami felügyelet alá került, egyben megteremtette a tanszabadság bevezetésével az 1810-es neohumanista eredetű humboldti reformok kibontakozásának kereteit (Bíró, 1990. 7.). A reform eredményeként az 1850/1851. tanévtől a bölcsészkar kiemelkedett addigi előkészítő funkciójából és önálló fakultássá vált. 1856-ban került bevezetésre a középiskolai tanárképesítő vizsga, amelyet érettségi bizonyítvány és három éves filozófiai kari tanulmányok igazolását követően klasszika-filológia, történelem-földrajz, illetve matematika-fizika szakcsoportokból lehetett teljesíteni (Németh, 2004. 486.). A vizsga abszolválására 1862-ig csak Lajtán túli birodalmi városokban nyílt mód, ezt követően a politikai légkör enyhülésével Pesten is létrejöttek külön-külön gimnáziumi és reáliskolai tanárvizsgáló bizottságok, amelyek 1875-ben egyesültek (Németh, 2005. 212–213.). A modern közoktatási rendszer kialakulásának folyamatában jelentős kihívást jelentett, hogy a képesítő vizsgák bevezetésével megemelkedett a kvalifikációs színvonal. Ez a professziók fejlődésének korai időszakára jellemző elem, amelynek keretében a formálódó szakmát gyakorlók számát a túlkínálat elkerülése végett a képzési színvonal emelésével csökkentik a foglalkozás gyakorlói, vagy a képzési rendszert felügyelő felettes hatóságok (Jeismann, 1999. 62.) Magyarországon az államhatalom által kialakított középiskolai tanári foglalkozás miatt az oktatásügy korábbi kizárólagos szereplői, az egyházi felekezetek nehéz helyzetbe kerültek. A képesítővizsgához kötött tanári foglalkozás miatt az 1860-as évek első feléig jelentős tanárhiány állt elő, amely a politikai enyhülést követő időszakban a felekezeti autonómia ismételt visszaállításával enyhült valamelyest (Keller, 2010. 72–75.).[5]

A kiegyezési törvény 1867. július 28-i szentesítése elindította a modern magyar nemzetállam megteremtésének újabb kísérletét, amely a magyarság történetében egy példátlanul jelentős társadalmi és gazdasági átrendeződéssel, fejlődéssel járt együtt. A modernizációs folyamatok során a magyar középiskolai tanárképzés is jelentős változásokon esett át. Az ismételten a kultusztárca élére kerülő Eötvös József elfogadtatta a törvényhozással az 1868: XXXVIII. törvényt („A népiskolai közoktatás tárgyában”), amelynek eredményeként létrejött az állam által felügyelt elemi iskoláztatás. A jogalkotó a tanítóképzés kérdéséről is rendelkezett, így a tanítói és a középiskolai tanári professzió elvált egymástól (Németh, 2012. 58.). A szétválási folyamat az intézményrendszerben is nyomokat hagyott, hiszen kultuszminiszterségének végén, 1870-ben hozta létre a Középiskolai Tanárképző Intézetet, amely az egyetemtől függetlenül működött, tagsága nem volt kötelező. A pedagógia szakosztály és az intézethez kapcsolódó gyakorló főgimnázium, csak Eötvös halála után kezdte meg működését Kármán Mór szervezőmunkájának köszönhetően (Németh, 2009. 287.). Működésének első évében a pesti tudományegyetem bölcsészeti karának hallgatói közül 30 tagot vettek fel egy felvételi eljárás keretében. A jelöltek legfeljebb két évig folytathattak tanulmányokat, amelyeket évi 400 forintos ösztöndíjjal támogatott az állam. A hallgatóknak legalább heti 15 órát kellett venniük szakosztályukhoz kapcsolódó órákból, valamint pedagógiai gyakorlatokból, illetve félévente több értekezést kellett készíteniük, amelyeket a tanári kar és társaik előtt kellett megvédeniük (Keller, 2010. 151–152.).

A Tanárképző Intézet már működésének korai időszakában megpróbálta befolyását az egyetemi előadásokra kiterjeszteni, hogy azok a tanárképzéshez igazodjanak. Kármán és Lubrich Ágost vitája is arra mutatott rá, hogy az oktatáspolitikát formáló eliten belül nem dőlt el egyértelműen az a kérdés, hogy a tanárképzés folyamata az egyetemen, vagy attól elválasztva, külön intézetben történjen (Németh, 2005. 208.;Németh, 2012. 62–63.). Trefort Ágoston már 1875-ben javasolta, hogy a tanárképzés hatékonyságának növelése céljából hozzanak létre egy az École Normale Supérieuremintájára működő internátust. A javaslat vélhetően Eötvös Lorándtól származott, aki egy évvel korábbi franciaországi útján ismerkedet

EL

Az 1883: XXX. törvény („A középiskolákról és azok tanárainak képesítéséről”) fontos állomás volt a középiskolai tanári professzió kialakulásában, hiszen a jogalkotó rögzítette a tanári képesítés megszerzésének feltételeit: a jelölteknek négy évig kellett saját szakterületüket hallgatniuk, majd egy éves pedagógiai gyakorlatot követően tanárképesítő vizsgát tehettek (Németh, 2009. 287). Ugyanakkor a jogszabály nem rendezte a Tanárképző Intézet és az egyetem kapcsolatát, bár előbbi súlya nyilvánvalóan csökkent, mivel a képesítő vizsgák az egyetemen zajlottak. Ráadásul az 1880-as évek második felétől megalakultak az egyetemi tanárképző szemináriumok előbb klasszika-filológiából, történelemből, modern filológiai tárgyakból, majd az 1890-es első felére létrejöttek a földrajz, geofizika és matematika szemináriumok is (Németh, 2005. 213.). Így a középiskolai tanárképzésben kettős intézményrendszer alakult ki a Tanárképző Intézet, illetve az egyetemi szemináriumok létrejöttével. Az eltérő intézményi struktúra más-más tanárképzési koncepciót feltételezett: amíg a Tanárképző Intézetben a jelöltek gyakorlati felkészítésére helyezték a hangsúlyt, addig a bölcsészeti kar szemináriumain leginkább a szaktudományos képzés került előtérbe köszönhetően annak az elképzelésnek, hogy a tanároknak tudományos képzettséggel kell rendelkezniük működésük sikerének garantálása érdekében (Németh, 2012. 63–64.).t meg az Ulm úti intézettel (Tóth, 1995. 16.). Ugyancsak Eötvös javasolta 1878-ban a Tanárképző önállóságának megszüntetését és az egyetembe történő beolvasztását, hogy a jelöltek tudományos képzettséget nyerhessenek (Németh, 2005. 213.).

A középiskolai törvény elfogadását követő időszak ismét tanárhiányt teremtett a képzési követelmények megemelkedése miatt. A keresletet fokozta, hogy a kultúrpolitika nyíltan az algimnáziumok főgimnáziumokká, tehát teljes, nyolcosztályos középfokú iskolákká kívánta bővíteni az úgynevezett „csonka gimnáziumokat”, amelyek gyakran csak négy osztállyal működtek.[6] Az 1890: XXX. törvény elfogadásával megszűnt a kötelező görög nyelvoktatás, helyettük görögpótló tárgyakat kellett a diákoknak teljesíteniük. A kultusztárca adatai szerint 1885 és 1899 között köszönhetően a párhuzamos görögpótló tárgyakat tanuló évfolyamok létrejöttének 53-ról 137-re emelkedett a gimnáziumi osztályok száma.[7] A VKM illetékesei a tanárhiány további növekedésével számoltak, ugyanis az 1860-as években kinevezett tanárok 30 éves szolgálati jogviszonya a 19. század utolsó évtizedében járt le. Az 1894: XXVII. törvény az országos nyugdíjalap létrehozásával pedig a felekezeti tanárok számára is megteremtette a lehetőséget a nyugalomba vonulásra (Vö. Tóth, 1995. 20.).[8]

Az 1890-es évek második felére egyre súlyosabbá váló tanárhiány arra sarkallta az oktatáspolitikai elitet, hogy átalakítsák és megreformálják a képzés egészét. Ez a folyamat Eötvös Loránd, illetve Wlassics Gyula kultuszminiszterségének időszakában (1894–1903) zajlott le. Az oktatáspolitikai elit által megalkotott „tudós tanár” koncepció mögé sorakoztak fel a tanárképzésről eltérően gondolkodó szereplők.[9]1895. szeptember 21-én nyitotta meg kapuit a kísérleti jelleggel létrehozott Báró Eötvös József Collegium, amely a tanárképzés problémáira akart újszerű választ adni szemináriumi rendszerű képzésével a kiválasztott egyetemi hallgatók részére.[10]Tagjai közül számosan kerültek be a magyar tudományos elitbe, vagy emelték a közoktatás színvonalát magasan kvalifikált középiskolai tanárként (Ld. Lelki, 1995. 41.). Az internátus megszervezésében kulcsszerepet játszó Eötvös Loránd a Tanárképző Intézet igazgatói posztját is elnyerte, tevékenysége során korábbi javaslatainak megfelelő tantervi reformot hajtott végre, amelynek eredményeként a Tanárképző Intézet elvesztette önállóságát és a budapesti tudományegyetem részévé vált. A tanárképesítést elnyerni szándékozó hallgatók részére kötelezővé tette a Tanárképző tagságát (Ladányi, 2008. 36–37.). Így a tanárképzés új intézményi modellje jött létre 1899-re a fővárosban, amely három pilléren nyugodott: a szaktudományos ismereteket az egyetem bölcsészeti kara biztosította, amelyet kiegészítettek a Tanárképző Intézet pedagógiai órái és az egy éves gyakorlógimnáziumi gyakorlat; a hallgatók egy része pedig az Eötvös Collegiumban nyerhetett tudományos képzettséget kiegészítve az egyetemi tanulmányokat. Tehát egy francia mintára alapított intézet segítette elő az alapvetően német modellt követő tanárképzési rendszer kialakulását (Garai, 2011. 200.; Németh, 2012. 64–66.).

EC

A 19. század végére kialakult a magyar középiskolai tanári professzió, a tanárok társadalmi állását az 1893: IV. törvény („Az állami tisztviselők, altisztek és szolgák illetményeinek szabályozásáról, és a megyei törvényhatóságok állami javadalmazásának felemeléséről”) szabályozta, amely valamennyiüket a IX. és a VII. fizetési osztály közé sorolta. Tekintélyes részük a VII–VIII. fizetési osztályba tartozott, így társadalmi állásuk megegyezett a minisztériumi fogalmazókéval, rendőrfőparancsnokokéval, járásbírókéval és a királyi ügyészekével. Fizetésük általában évi 1200 forintról indult, amely legfeljebb 1800 forintig emelkedhetett, ezt 200–400 forint lakáspénz egészítette ki (Keller, 2010. 188–189.; Kövér, 2006. 96–97.). A középiskolai tanárság zöme tehát egyértelműen a középosztályhoz tartozott.

Az I. világháborút követően a polgári demokratikus forradalom és a Tanácsköztársaság időszakában jelentős változtatásokat próbáltak végrehajtani a tanárképzés intézményrendszerén. A kultusztárca 1918 decemberében bízta meg Balassa Józsefet, hogy dolgozzon ki tervezetet a tanárképzés átalakítására. Balassa érvelésének középpontjában az állt, hogy az egyetem egymaga nem tudja ellátni a tudományos képzés és a középiskolai tanári hivatásra való felkészítés feladatát, ezért utóbbit a Középiskolai Tanárképző Főiskola létrehozásával próbálta orvosolni. Az új intézet tanszemélyzetét főleg gyakorló középiskolai tanárokból kívánta összeállítani, ugyanakkor szoros kapcsolatot akart a bölcsészeti karral kiépíteni, amely abban is kifejezést nyert, hogy az intézetet egyelőre annak épületében óhajtotta elhelyezni. Az egyetemeken továbbra is a szaktudományos felkészítés, a Tanárképző Főiskolán pedig a didaktikai és a módszertani felkészítés zajlott volna. A jelölteknek harmadéves koruktól egyszerre kellett volna az új intézmény óráit látogatni, s ezzel párhuzamosan a gyakorló gimnáziumban is óralátogatásokat, próbatanítást végezniük.[11] A tervezet tehát az 1899 előtti állapotokat akarta visszaállítani intézményrendszeri szempontból, ugyanakkor az egyetemi tanárképző szemináriumok kérdését nem érintette.

katonaviselt

Az 1920 utáni politikai kurzus az 1918. október 31. utáni változtatásokat érvénytelenítette, így helyreálltak a korábbi állapotok a tanárképzés területén. Ugyanakkor az 1924: XI. törvény („A középiskoláról”) megalkotásával a középfokú oktatás piaci szerkezetét a trifurkáló iskolarendszer létrehozásával jelentős mértékben átalakította. Az 1924: XXVII. törvény („A középiskolai tanárok képzéséről és képesítéséről”) elfogadásával a jogalkotó az 1–9.§ közötti részekben lényegében a budapesti tudományegyetemen 1899-re kialakult struktúrát intézményesítette és terjesztette ki az ország egyéb tudományegyetemire is. Így a tanárképzés egésze intézményrendszeri szempontból egységessé vált: minden tudományegyetemen létrehozták a tanárképző intézeteket, illetve az amellett működő gyakorlógimnáziumokat és tanárképző internátusokat[12] (Vö. Németh, 2007. 19.;Németh, 2012. 94–95.; Ladányi, 2008. 59–60.).[13]

A középiskolai tanárság társadalmi helyzete az I. világháborút követően számottevően romlott, hiszen békebeli fizetésük töredékét kapták meg. Az sem kedvezett számukra, hogy 7000/1925. (XI. 6.) m. e. rendelt (szanálási rendelet) életbe lépésével számosan közülük elvesztették állásukat. A pályakezdők gyakran hosszú évekig helyettes tanárként tanítottak havi 75–110 pengőért (Gyáni, 2006. 281.). Ugyanakkor a szanálási rendelet által nem érintett tanárok előtt különleges esetekben megnyitották a VI. fizetési osztályt is, amely korábban csak a középiskolai igazgatók számára volt elérhető. A tanárok havi fizetése ebben az időszakban havi 300–550 pengő között mozgott, keresetük lényegében megegyezett az orvosokéval, mérnökökével és a magánpraxist folytató ügyvédekével (Ibid. 281.). A középosztálybeli egzisztenciát pályájuk második szakaszában érhették el. Ez azt eredményezte, hogy a középiskolai tanárok újratermelési rátája visszaesett, s gyermekeiket inkább a biztosabb egzisztenciát nyújtó szabadfoglalkozású értelmiségi pályák felé irányították. Ugyanakkor ennek viszont az lett a következménye, hogy a középiskolai tanári foglalkozás nyitottabbá vált az alsóbb társadalmi csoportból érkezők számára.[14]

kollegistak

A II. világháborút követően több reformtervezet is napvilágot látott a középiskolai tanárképzés reformjára vonatkozóan. Felmerült ismét a tanárképzés és a tudósképzés szétválasztásának kérdése, a tervek között szerepelt egy az Eötvös Collegium mintájára létrehozott internátusi hálózat kialakítása, amelytől a tudományos és a tanárképzés összehangolását várták. Keresztury Dezső kultuszminiszterségének időszakában a tanítóképzés egyetemi keretek közé történő emelésének gondolata is felvetődött (Ladányi, 2008. 76–77.). A politikai átalakulás előzményeként a tanárképzés területén is bevezették az 1947/1948. tanévtől a kötelező társadalomtudományi előadást (Ibid. 81.).

A két világháború között kialakult tanárképzési struktúrát végül a 260/1949. (I. 12.) minisztertanácsi rendelet szüntette meg, amely nem csupán szétválasztotta a budapesti és a debreceni tudományegyetem esetében a bölcsészeti és a természettudományi karokat, de a tanárképző intézeteket és a tanárvizsgáló bizottságokat is feloszlatta. Az I. ötéves terv irányszámainak mechanikusan alárendelte a tanárképzés ügyét is, így a képzés idejét négy évre csökkentették eltörölve a gyakorlótanítást és mérsékelve a szaktanulmányokra fordítható időt, amely színvonalcsökkenést eredményezett.[15] A rendelet lényegében a szovjet tanárképzési rendszer kritikátlan átvételét eredményezte, amely viszontagságos évtizedeket hozott a felsőoktatás egésze, s benne a tanárképzés számára is. Az 1950-es évek első felében a csökkentett tanulmányi idő és az intézményi struktúra átalakítása miatt anarchikus viszonyok uralkodtak, a képzés hatásfoka pedig igen alacsony volt. Az 1956-os forradalmat követően ismét ötévessé váltak a tanári szakok, 1958-tól helyreállították a gyakorló iskolákat, működésüket az egyetemek felügyelték. Ebben az évben alakult meg Tóth Gábor szervezőmunkájának köszönhetően az Eötvös Collegium Ménesi úti palotájában az Eötvös József Szakkollégium, amely jogelődjéhez hasonlóan magasan kvalifikált tanárok képzését tűzte ki célul. A helyreállítás időszakában felmerült a gondolata annak is, hogy a tanárképzés ügyeinek koordinálására a tudományegyetemek keretei között egy felettes szervet kellene létrehozni, feltámasztva ezzel a tanárképző intézeteket valamilyen formában. A Tanárképző Tanácsok azonban csak rövid ideig álltak fent, az 1960-as évek első felében az új oktatáspolitikai reformok eredményeként ismét felszámolták ezeket a koordináló szerveket (Ladányi, 2008. 104–108.).

Az 1990-es rendszerváltást követően oktatáspolitikusok és szakmai körök is szorgalmazták az 1948/1949., illetve az 1950. évi kettős egyetemi reform előtti intézményrendszer feltámasztását a tanárképzés területén (Ibid. 154.). A legnagyobb változásokat a felsőoktatásban azonban a kreditrendszer bevezetése mellett a 2006-os kétciklusú tanárképzés kialakítása eredményezte.

2011-ben azonban az új felsőoktatási törvény elfogadásával a kétciklusú helyett egységes, osztatlan tanárképzési modell bevezetésére került sor, amely intézményrendszeri szempontból a korábbi hagyományokhoz nyúlt vissza. A 2011: CCIV törvény („A nemzeti felsőoktatásról”) 102–103. §-a az 1924-ben kialakult intézményi struktúra bizonyos elemeit elevenítette fel a tanárképző központok létrehozásával, amelyek a tanárképzés ügyeinek koordinálását látják el, illetve a gyakorlógimnáziumok szerepének növekedésével, amely a gyakorlótanítás egy évre történő felemelésének köszönhető. Mint munkám fenti részeiből látható a magyar oktatáspolitikai gondolkodásban időről-időre felmerült a korábbi, organikus fejlődés nyomán kialakult intézményrendszer egészének, vagy bizonyos elemeinek újjászervezése. Részben erre az „oktatáspolitikai hagyományra” vezethetőek vissza a 2011 után bekövetkezett változások is.

Eötvös Loránd eredeti célkitűzése, a tanárok tudományos képzettségének biztosítása, a polgári korszak oktatáspolitikájához hasonlóan korunkban is hangsúlyos elvárásként jelenik meg a jogalkotó és a társadalom részéről egyaránt a gyakorló tanárokkal szemben. Ennek elérését segítheti az egyetemi képzés mellett a hagyományos tanárképzési struktúra harmadik elemének, a tanárképző internátusok státuszának helyreállítása, amelyeket a 2011-t követő oktatáspolitikai változások egyelőre nem érintettek.

Bibliográfia:

Bíró Judit (1990): Magántanárok a pesti tudományegyetemen, 1848–1952. Eötvös Loránd Tudományegyetem, Budapest.

Felkai László (1979): Eötvös József közoktatásügyi tevékenysége. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Garai Imre (2014): Az Eötvös Collegium, mint a tanári elitképzés műhelye. A Báró Eötvös József Collegium 1895–1950 közötti története. PhD disszertáció. ELTE PPK, Budapest.

Garai Imre (2011): A magyar középiskolai tanári szakma kialakulása. Az Eötvös Collegium helye a magyar tanárképzésben a századfordulón. In: Horváth László, Laczkó Krisztina és Tóth Károly (szerk.):Lustrum. Ménesi út 11–13. Solemnia aedificii a.D. MCMXI inaugurati. Typotex Kiadó–Eötvös Collegium, Budapest. 176–202.

Gyáni Gábor (2006): Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban. In: Gyáni Gábor és Kövér György (szerk.): Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig. Osiris Kiadó, Budapest. 187–389.

Jeismann, Karl-Enrst (1999): Zur Professionalisierung der Gymnasiallehrer in 19. Jahrhundert. In: Apel, Jürgen – Hans-Horn, Klaus-Peter – Lundgreen, Peter – Sandfuchs, Uwe (Herausg.):Professionalisierung pädagogischer Berufe im Historischen Prozeß. Verlag Julius Klinkhardt, Bad Heilbrunn. 59–79.

Kelemen Elemér (2002): Hagyomány és korszerűség. Oktatáspolitika a 19–20. századi Magyarországon. Oktatáskutató Intézet – Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest.

Keller Márkus (2010): A tanárok helye. A középiskolai tanárság professzionalizációja a 19. század második felében, magyar-porosz összehasonlításban. L’Hartman–1956-os Intézet, Budapest.

Kövér György (2006): Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig. In: Gyáni Gábor és Kövér György (szerk.): Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig. Osiris Kiadó, Budapest. 11–186.

Ladányi Andor (2008): A középiskolai tanárképzés története. Új Mandátum Kiadó, Budapest.

Lekli Béla (1995): Szemelvények a régi Eötvös Kollégium utolsó éveinek történetéhez, 1945–1950. Levéltári Szemle, 45. 3. szám. 37–60.

Mészáros István, Németh András és Pukánszky Béla (2003, szerk.): Neveléstörténeti szöveggyűjtemény. Osiris Kiadó, Budapest.

Németh András (2009): A magyar középiskolai tanárképzés és szakmai professzió kialakulása a 18–20. században. Educatio, 18. 3. sz. 279–290.

Németh András (2005): A magyar pedagógia tudománytörténete. Nemzetközi tudományfejlődési és recepciós hatások, nemzeti sajátosságok. Gondolat Kiadó, Budapest.

Németh András (2012): Magyar pedagógusképzés és pedagógus szakmai tudásformák I. 1775–1945: nemzeti fejlődési trendek, recepciós hatások. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest.

Németh András (2007): A modern középiskolai tanári és tanítói szakmai tudástartalmak kibontakozásának történeti folyamatai. Pedagógusképzés, 34. 1–2. sz. 5–27.

Németh András (2004): A pedagógusszerep történeti változásai. In: Pukánszky Béla és Németh András (szerk.): A pedagógia problématörténete. Gondolat Kiadó, Budapest. 457–503.

Tóth Gábor (1995a): Az Eötvös József Collegium előtörténete. In: Kósa László (szerk.):Szabadon szolgál a szellem. Tanulmányok és dokumentumok a száz esztendeje alapított Eötvös József Collegium történetéből 1895–1995. Gift Kft., Budapest. 13–30.

Ugrai János (2010): Érvek és érdekek hálójában – Vita Bécsben a szaktanári rendszer bevezetéséről. Magyar Pedagógia, 110. 1. sz. 35–51.

Felhasznált jogszabályok:

1848: V. törvénycikk. Az országgyülési követeknek népképviselet alapján választásáról.

1848: XIX. törvénycikk. A magyar egyetemről.

1848: XX. törvénycikk. A vallás dolgában.

1868: XXXVIII. törvénycikk. A népiskolai közoktatás tárgyában.

1883: XXX. törvénycikk. A középiskolákról és azok tanárainak képesítéséről.

1890: XXX. törvénycikk. A középiskolákról és azok tanárainak képesítéséről szóló 1883:XXX. törvénycikk módosítása tárgyában.

1893: IV. törvénycikk. Az állami tisztviselők, altisztek és szolgák illetményeinek szabályozásáról, és a megyei törvényhatóságok állami javadalmazásának felemeléséről.

1894: XXVII. törvénycikk. Azon nyilvános tanintézeti igazgatók, tanárok, tanitók, igazgatónők és tanítónők nyugdíjazásáról és hozzátartozóik ellátásáról, kikről állami vagy más hasonló természetű közrendelkezéssel gondoskodva nincs.

1924: XXVII. törvénycikk. A középiskolai tanárok képzéséről és képesítéséről.

2011: CCIV. törvénycikk. A nemzeti felsőoktatásról.

6798/1849 (IX. 30.) Császári és királyi vallás- és közoktatásügyi miniszteri rendelet.

7000/1925. (XI. 6.) M. E. rendelet az állami tisztviselők státuszrendezéséről.

260/1949 (I. 12.) minisztertanácsi rendelet.

Levéltári források:

Mednyánszky Dénes Könyvtár és Levéltár

50. doboz 95/1–4. dosszié. Az Eötvös Collegium vezetésére és oktatásra vonatkozó iratanyagok 1895–1945.

88. doboz 185/1–4. dosszié. Az Eötvös Collegium 1895–1950 közötti történetére vonatkozó iratanyagok.

Magyar Nemzeti Levéltár

K 636. 44–2. tétel, 883. doboz (1937–1941). Az Eötvös Collegium ügyei 1937–1941 között.

K 636. 49. doboz, 25. tétel (1919). Az Eötvös Collegium ügyei 1919-ben.

XIX-I-1-h. 1400–52./1950. (249. doboz) A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium Egyetemi és Főiskolai ügyosztályának iratanyagai 1949–1951.


[1] 1784-ben Budáról Pestre költözött az egyetem (Németh, 2005. 109.).

[2] 1848: XIX. tc. 2. §

[3] 1848: V. tc. 2. § d.)

[4] A szakmai tudástartalmak kialakulásáról lásd: Németh, 2012.

[5] Az Organisationsentwurf bevezetésére és a modern közoktatási rendszer létrehozása egy válságperiódust követően került sor. Az 1848/1849-es forradalom alapjaiban rázta meg a birodalmat, így nem véletlen, hogy a neoabszolutizmus állam- és társadalmi reformokkal kísérletezett, amelynek egyik elemét jelentette az oktatásügy átalakítása is. A porosz mintát követő átalakítási kísérlet kései bevezetése a neohumanzimus protestáns szellemi gyökereivel magyarázható. Épp emiatt már a bevezetését követő évben, 1850-ben a katolikus klérus heves tiltakozását váltotta ki a reform (Németh, 2012. 53.).

[6] Ezt a szándékot aláhúzza, hogy a jogalkotó a törvény 2. §-ban egyenesen megtiltja a négy évfolyammal nem rendelkező új intézmények létrehozását. 1883: XXX. tc. 2. §. Az új gimnáziumok négy évfolyammal történő létrehozásának további támogatását magyarázhatja az a jelenség, amelyre Kövér György mutatott rá: az első négy gimnáziumi osztály egyfajta társadalmi határvonalat is jelentett. A párhuzamos osztályok száma csökkent felsőbb évfolyamokon, s az eredetileg beiratkozott diákok kisebb része végezte el a nyolc középiskolai osztályt, s még kevesebben szereztek közülük érettségi végbizonyítványt (Kövér, 2006. 176.).

[7] Az emelkedésben természetesen az is szerepet játszott, hogy 1890 és 1910 között a középiskolák diákságának létszáma 43.000 főről 71.000 főre emelkedett (Kövér, 2006. 179–180.).

[8] 25874/1898. A VKM V. ügyosztályának véleményezése az Eötvös Collegium tervszerű fejlesztéséről. Budapest, 1898. május 18. MDKL 88. doboz 185/4. dosszié.

[9] Legalábbis erre utal az a tény, hogy a Báró Eötvös Collegium szervezeti szabályának megalkotásában részt vett Kármán Mór mellett Heinrich Gusztáv, Beöthy Zsolt és Fináczy Ernő, Csengeri János, Klamarik János és Leövey Sándor. 28.258/1895. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban 1895. május 23-án tartott értekezlet jegyzőkönyve a felállítandó tanárképző internátussal kapcsolatosan. Budapest, 1895. május 23. Mednyánszky Dénes Könyvtár és Levéltár (MDKL) 88. doboz 185/1. dosszié. (Vö. Tóth, 1995. 21–22.) Az Eötvös Collegiumról bővebben lásd: Garai, 2014.

[10] 9/1895. Eötvös Loránd curátor felterjesztése a Vallás- és Közoktatásügyi miniszterhez a Collegium megnyitása ügyében. Budapest, 1895. szeptember 17. MDKL 88. doboz 185/1. dosszié.

[11] 297/1918–1919. Balassa József jelentése a Középiskolai Tanítóképző Főiskola tervéről és működéséről. Budapest, 1919. augusztus 11. MNL K 636. 49. doboz, 25. tétel (1919).

[12] A debreceni tudományegyetem tanárképző intézete mellett felállítandó tanárképző internátus működési elveire vonatkozóan Dóczi Imre, a tiszántúli református egyház gimnáziumi felügyelője, Bartoniek Gézától, az Eötvös Collegium igazgatójától kért tanácsot. Dóczi Imre levele Bartoniek Gézához az Eötvös Collegium és a Tanárképző Intézet kapcsolatára vonatkozóan. Debrecen, 1925. augusztus 24. MDKL 50. doboz 95/2. dosszié.

[13] Az 1924: XXVII. tc. 9. §-a rendelkezik arról, hogy a tanárképző intézetek mellett internátusok állítandó fel. Ez az internátusok az ekkor már 29 éve komoly eredményeket felmutató Eötvös Collegium mintájára létesültek. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy a miniszteri indoklásban kifejezetten szociális jellegű intézkedésnek szánták az internátusok létrehozását a szegény sorsú tanárjelöltek részére, amely a Collegium célkitűzéseitől nem volt ugyan teljesen idegen, de működésének főbb irányvonalát nem a szociális aspektus jellemezte. Az 1924: XXVII. törvény miniszteri indoklása (Mészáros, Némethés Pukánszky, 2003. 479.).

[14] Ezt szemléletesen igazolja, a Báró Eötvös József Collegium igazgatójának, Szabó Miklósnak a levele, amelyet a kultuszminiszterhez írt az 1939/1940. évi felvételi ügyében. Szabó arra kérte a minisztert, hogy emelje sürgősen a tanári pálya presztízsét, mert a „művelt társadalmi elemek” gyermekei elfordultak a tanári pályától, s az alacsonyabb képzettségű foglalkozással rendelkező csoportok küldik gyermekeiket az intézetbe. 216/1939. Szabó Miklós jelentése az 1939/1940. évi felvételiről a VKM miniszter részére. Budapest, 1939. június 29. MNL K 636. 44–2. tétel, 883. doboz (1937–1941).

[15] 1400-52-5./1950. IV. sz. Az egyetemi, főiskolai ügyosztály utasítása a tanárképzés felgyorsításáról. Budapest, 1950. január 19. MNL XIX-I-1-h. 1400–52./1950. (249. doboz).